Azt mondják, a legnehezebb megrendelésre, egy adott téma alapján írni. Igazából, ha bővében vagy a témáknak, akkor csupán ki kell választani a tartalmilag legközelebb állót, és a kívánt eredményhez igazítani. Az utóbi években elég sok olyan pályázaton vettem részt, ahol igazán extrém tartalmi kitételek voltak: legyenek az írásban tankok és zombik, legyen benne sci-fi és sport, vagy egy monda összes figurája, szóljon rendszerváltásról, de a sci-fi tükrében...stb. Némelyik sikerült, némelyik nem. Mindenesetre alkotástechnikai szempontból ez a fajta irányított írás számomra soha nem jelentett gondot.
Ja, és: további történeteket olvashatsz a jövőből a A Jövő Emlékei blogon.
Somoskői kutyafiúk
Somoskő határában lassítottam egy kordét toló férfi mellett. A kordén sárga föld volt, a férfi arcából apró nyúlványok, talán giliszták nőttek.
– A kutyafiúkat keresem – mondtam neki. – Nem tudja, hol élnek?
Mint a takonycsápok, a giliszták fel-le vonaglottak az ozmó orra, szája és szeme körül. – Azt hiszem az alvégen. A Sípos utcában.
– Kösz – mondtam, és továbbhajtottam.
Somoskőújfalu nem volt egy népes település, főképp így, a Bomba után hat héttel. Úgy éreztem, mintha egy vadnyugati kísértetvárosban járnék. A kordés ozmó után, a Sípos utcáig egyetlen élő lelket sem láttam a járdákon vagy udvarokban.
Aztán, amint bekanyarodtam a sáros, gidres-gödrös utcácskába, egy lány biciklizett velem szembe. Karján selymes, szürke szőr nőtt, a hátsó kerék felett ott kunkorodott macskafarka.
– Helló – álltam meg, szálltam ki. Lefékezett, áttetsző porfelleget húzva.
– Szia – motyogta. Arca vad és egzotikus volt, mivel a macska átformálta egy keleties maszkká.
– A kutyafiúkat keresem – mondtam. – Te biztos tudod, merre laknak…
Fújtatott egyet, és most láttam csak meg körmeit, melyek vastagok és feketék voltak. Ki-be meredtek a kormányon.
– A bunkók – morogta halkan. – Folyton kergetnek. Ha épp nem az erdőbe lógnak.
– Ebben jók – vontam vállat. – Már ahogy én hallottam.
A bátonyi vasútállomás lángossütőjénél mesélt róluk egy cigányasszony. A nő tarkóját gombataréjok borították, mellette, egy szatyorban ugyancsak gombafejek lapultak. Az ozmózis bizonyára az erdőben érte.
Én a harmadik vodka után ismét épp azon voltam, hogy elsírjam Misinek, a pultosnak Betty eltűnését. Misi már hetek óta nem sütött lángost, átállt teljesen az alkohol forgalmazására. Nekünk, ozmóknak nagy szükségünk volt e váltásra.
– Ilyen nincsen – mondtam Misinek, és a pléhpultra csaptam. Egy-két kaktusztüske bele is tört az ütésbe. – Senki nem tud semmit. Se a kereskedésben, se a rendőrségen. A szülei sem látták. Mivé változott, hogy így eltűnt?
Ekkor beszélt a mellettem iszogató öregasszony a somoskői kutyafiúkról.
A négy fiútestvér a Bomba előtt vizslákat tenyésztett. Anyjukat, apjukat németjuhászok tépték szét még kilencvennyolcban, ezért álltak át a magyar vizslára. Volt olyan, hogy két tucatnyi is rohangált az udvarban. Amikor az O-Bomba elszabadult, természetes, hogy ők négyen a kutyáikkal egyesültek.
Annyit hallottunk a bomba működési elvéről, hogy még ez a tanulatlan, félrészeg asszony is pontosan használta a tudományos hivatkozásokat. Az Ozmózis-Bomba egy félresikerült kísérlet eredménye volt. Talán vegyi fegyvernek született, talán mezőgazdasági projektként indult, mindenestre 2010. április huszonkilencedikén rátört a világra. Az USA-ban kezdődött, pontosan be nem határolható területen – spórái aztán a légkörön át eljutottak mindenhova. A gazdatestekbe jutva észrevétlen, ám visszafordíthatatlan folyamatot indítottak el. Napok alatt hatmilliárd emberi gazdatest jött létre, és akkor még nem beszéltünk a bolygón élő flóráról és faunáról.
A fertőzés után pár órával következett be az igazi katasztrófa. Ezt a részt nevezték aztán a tévében – amíg volt tévé – ozmotikus vonzódásnak. Tulajdonképp a megfertőződött személy mély kábultba esett, majd kétnapos eszméletlenség után úgy ébredt, hogy magába olvasztotta a hozzá legközelebbi, és nála tömegében kisebb élőlényt. A beolvadás valamiképp a sebgyógyuláshoz volt hasonló. Kisebb-nagyobb varfoltokat találtunk csak magunkon, majd napok múlva a beolvadt génállomány kitüremkedett a felszínre. Nekem tüskéim nőttek a karomon és a hátamon a kaktuszomtól. A cigányasszony gombákat kapott. Misi, a csapos hüllőket tartott otthon – most kétágú nyelvvel nyalogatta pohara belsejét, pikkelyes-karmos keze pedig alig tudta kezelni az üvegeket.
A kutyafiúk pedig tökéletes nyomkeresővé váltak – ezért volt rájuk szükségem.
– Egy állatkereskedésben az ember bármivé változhat – magyaráztam, miután az öregasszony elmesélte a fiúk történetét. – Bármivé. De azért még ez nem ok arra, hogy eltűnjön. Persze, az is igaz, a csajomnál hiúbb nőt még nem láttam…
Bettyvel három hónapja voltunk jegyesek. Imádtam őt, ha csak rápillantottam, megszédültem, annyira csinos volt. Tizenhat évesen az iskola szépének választották. Most szolibarnán, és hosszú, szőke hajával úgy nézett ki, int egy filmsztár. Vagyis úgy nézett ki a bomba előtt. De engem a jelenlegi állapota is izgatott, ezért kellett nekem egy jó orrú nyomkereső.
– Ott laknak – mutatott a biciklis lány egy fakerítésre.
Megálltam a ház előtt, és bezörgettem a kapun. Jó pár perces várakozás után az udvarról morgó hang szólt ki: – Ki vagy?
– Munkát hoztam – mondtam válaszul.
Amikor kinyílt előttem a kapu, az tárult elém, amit vártam. Barna szőrzet, kitágult orrlyukak, gacsos, hosszú lábak és karok.
– Péter vagyok – nyújtotta karmos kezét. – Miben segíthetünk?
Háta mögött, az udvart széttépett kutyatetemek borították. A ház tornácán lustán elnyúlva, hasalva ott feküdt a másik három testvér.
– Meg kellene keresni valakit – mondtam.
– Mi a fizetség? – kérdezte Péter.
– Hús.
Hamar megkötöttük az alkut. A legfiatalabb, Norbert kucorodott be hátulra a kocsimba. Megígértem a visszafuvart is, a hússal együtt. Utóbbi miatt nem aggódtam. Bár a kereskedelem nagyrészt összeomlott, ismertem egy Bátony melletti tanyát, ahol a gazda olcsón adta teheneit. Undorodott tőlük, miután majd mindegyik feje eltorzult és megnyúlt, hála a patkánycsaládnak, amely a Bomba idején is ott tanyázott az istállóban.
Norbert a kiürült, elárvult boltban megszagolta a kasszát, a ketrecek fogantyúit, majd rám vigyorgott: – Szóval a csaj itt melózott. Akkor most bármi lehet – morogta, igazolva sejtésemet. Zsebemből elővettem Betty bugyiját, amit a szennyeskosárban találtam. – Ez talán segít – dobtam oda neki. Mohón folyton gyöngyöző orrnyíláshoz nyomta, és nem tudtam nem észrevenni az arcán szétfutó kéjes grimaszt.
– Ez jó –– szólt fojtott hangon, nem tudom, mire gondolva. Aztán négykézlábra ereszkedett, majd a padló fölé tartva orrát megindult sebesen előre és ki.
– Lassabban! – kiáltottam.
Átvágtunk pár utcán, elhagytuk az egérfülű Gyula szerelőműhelyét, majd Pista bácsi vegyeskereskedését is. Az öreg ott állt az ajtóban, és tollait tisztogatta.
Aztán kiértünk a négyemeletesek és a város szélére, és már nem volt előttünk csak egy gazos rét, piszkos, hajladozó nádszálakkal.
– Itt bujkálna? – kérdeztem Norberttől, aki a térdemnél kucorgott.
– Tuti – szólt hirtelen, és belevetette magát a gazba.
– Hé! – kiáltottam rossz érzéstől eltelve. – Várj meg!
Ügyet sem vetett rám, másodpercek alatt eltűnt. Utánasiettem, figyelve keresésének jeleit. Elöl hallottam, hogy recseg a bozót, láttam némi nádhajladozást, hullottak a levelek, fácánok röppentek fel. Az egész kísértetiesen kezdett emlékeztetni valamire, ami már nem keresés volt.
– Betty! – kiáltottam fel, próbálva megelőzni a bajt.
Halk vinnyogás volt a válasz, mire Norbert nagyjából húsz méternyire és jobbra felugatott.
– Várj! – szóltam, de elestem egy gyökérben. Mikor próbáltam felállni, a karom tüskéi beakadtak az aljnövényzetbe.
– Francba! – káromkodtam, kiszakítva párat. Tudtam, holnap égető, viszkető piros lyukak lesznek bőrömön.
Ám most ezzel törődtem a legkevésbé, mert hirtelen elhaló, félénk sikoly harsant. Becsörtettem a nádba, követve a dulakodás hangjait.
Gyors közdelem volt, alig tiportak le egy méternyi tisztást.
Amikor odaértem a szélére, Norbert mint egy díjnyertes eb állt Betty felett. Pofáját és barátnőm szőrös mellkasát vér borította. A vér Betty toroksebéből jöhetett – még most is folydogált.
Ő maga legföljebb szőke hajáról volt felismerhető, és arról az isteni termetéről. Ám ezt az arányos és tökéletes testet most fehér bunda borította, és gyönyörű vonásai összetöppedtek valami ismeretlen ábrázattá.
– Sajnálom, nem tehetek róla – fordult felém Norbert bűnbánóan. – Nem tudhattuk.
Betty fölé hajoltam, és még egyszer, utoljára arcába lestem. Igazából felismerhető volt, csak hosszú, lapos fülei torzították az összképet. Persze, nem hiszem, hogy összeillettünk volna így. A kaktuszember és a nyuszilány.
– Semmi baj – nyugtattam meg Norbertet. – Baleset volt.
Közben mindketten tudtuk, hogy vadászatot kellett volna mondanom.
vége
ÉN mindig is pingvinekkel szerettem volna foglalkozni. Ezért szeretnék eljutni az északi sarkra, hogy végre találkozhassak eggyel a természetben és nem csak az állatkertben. Mikor ezt az ötletemet elmondtam Petinek, azt válaszolta, hogy a pingvinek a déli sarkon élnek. Ez nagyon meglepett. Persze, nem az, hogy Peti ezt tudta, hiszen ő nagyon okos, bioszból mindig is ötösei voltak, hanem az, hogy miért nem élnek vajon az északi sarkon? Ott is elég hideg és hal is van, nem? No mindegy, inkább újrakezdem.
Lassan kúszott a fém szarvakon lefelé a kék fénnyel bizsergő elektromosság. A halk sziszenések szinte észrevehetetlenek voltak a tömeg zajában, mely elnyomott mindent, s mindenkit. Táskák és emberek egymás hegyén hátán, biztos, hogy nincs rá esély, hogy felboruljak.
