Lassan kúszott a fém szarvakon lefelé a kék fénnyel bizsergő elektromosság. A halk sziszenések szinte észrevehetetlenek voltak a tömeg zajában, mely elnyomott mindent, s mindenkit. Táskák és emberek egymás hegyén hátán, biztos, hogy nincs rá esély, hogy felboruljak.

Majd hirtelen mintha minden egyszerre lélegzett volna, a pillanatnyi csöndben elindultunk. Bambán bámultam kifelé a világos ablakokon, s egy két tócsán próbáltam elidőztetni tekintetemet, melyek a reggeli eső emlékeivel elkevert illatokat idéztek fel bennem. Fáradt voltam, s talán ez a megfelelő indok, hogy miért nem vettem rögtön észre.

Pedig minden táncolt. Nem csupán az épületek, a fák körvonalai ringtak már-már hipnotizisba ejtve a maradék világot, de válaszul az is a zene nélküli zajban táncra perdült.

A szemeim álmosan merengtek, s a ki nem törölt megszáradt könycseppek mögöt nem kerekedtek a látotakkra, melyek csupán pörgő-forgó árnyak voltak az elmém számára, hogy egy pillanatra se jusson a teljes szolipszizmus járt-járatlan ösvényeire.

Majd aztán, mint a pöckölés hatására felgyúl lángocska az öngyújtó fején, úgy hasított belém a felismerés, hogy valami megváltozott. Egy pár pillanatra álmot sejtettem, s csak a szürkeálomány tekervényeiből előbújó név juttatta eszembe a valóság e szegletének pillanatnyi őrületét.

Jean Georges Noverre, ja hogy tényleg, s hirtelen a kávédarálónak tűnő főleg sárga, s kevésbé kék áram faló szörnyeteg is elhagyta fémből kivájt útjait, hogy összekeverve gyomra tartalmát egy pillanatra kihánnya mindet az égre, hogy ott a csillagokkal együtt, már-már kozmikus nagyságokba emelkedve csatlakozzon a már halható zenére mozgó sokadalomhoz.

Közbe rájövök, hogy még is fáradt vagyok, álmos s csupán a képzelet játszik velem, mint sokakkal másokkal, kik szintén történeteket mesélnek a virtuális térben a jövőre emlékezve.