2010. április 29.

Egy félig homályos lépcsőházban vagyok, halványzöld falak vesznek körül, sötétzöld korlátot súrolnak az ujjaim. A nem túl nagy ablakokon a kék eget látom, de csak alig, a szemem sarkából; nem arra figyelek. Sietve lépkedek a fokokon. Magasabbra akarok jutni, de amint befordulok, a következő forduló már lefelé visz, így megyek egy fél emeletnyit fel és le, majd ismét fel és le, és nem jutok semerre.

Végre egy ajtóhoz érek; benn egy fáradt eszkimó ül. Visszafordulok és a Kodály úti sárga sarokház alagsorában találom magam. Végre nyugalmat érezhetek, sehol senki. A polcokon némaságba burkolózott lapok sokasága figyel. A szomszéd udvarról kilép egy lány és néz. Ekkor már én is odakinn vagyok, csupa apró dolgok tűnnek elém, egy sor hangya  igyekszik közveztlenül a cipőm mellett és annyira bántóan zajos mind. Valami olyasmit hoznak ők, amire nem tudok gondolni. Félek. Álmodom! - gondolom hirtelen.  És tényleg :D

"További történeteket olvashatsz a jövőből a A Jövő Emlékei blogon"