Nincs semmi zúgás, dörgés, surrogás. Ez nem az űrfilmek világa, ez maga az Űr.

A távolban csillagok, a közelben a Föld. Remélem, hogy ez az, mert csak egy kicsit hasonlít. A műholdképeken másképp mutatott, most valahogy olyan sötét.

Talán a felhők, vagy a légkör, vagy én nem tudom.

Csak annyit érzetem, hogy hirtelen ellazulok, mintha leszálltak volna a lábamról. Aztán jött a filmes jelenet, amikor a kamera távolodik és egyre kisebb minden. De ez most nem film, úgy látszik, tényleg meghaltam. A szoba, a ház, az utca egyre távolodik, már az emberek is alig látszanak. Közben mozgást se látok. Hogy megállt minden, vagy a pillanat merevedett ki, nem tudom.

Most itt vagyok, bár testem nincs, és azt is érzem, sokan vannak még itt körülöttem. A bolygó üres, hogy honnan ez a bizonyosság nem tudom. Csak azt, hogy jó itt.

Kár. Lett volna még egy rakás elintézni valóm.

Azt a vállalkozást csak be kellett volna indítani, és a jogsit is ideje lett volna befejezni.

Talán még Era kezét is megkérem, nem várok vele még fél évet.

Bevállalnám még azt a lábujjközi viszketést is, csak lehetne folytatni.

Nem is tudom, miért.

Most itt vagyok a tutiban, közben meg vágyom vissza a fizikai létbe, bele a szenvedésbe. Persze nem egyedül mennék, jönnének velem a többiek is.

Hol is tartottunk? 2010. április 29.?

Kb. kéne még fél év. Vagy nem is. Nem is pluszba, sokkal inkább mínuszba kéne még fél év. Ha folytathatnám, akkor nem a végétől tenném, hiszen ott már minden elkapálódott.

Újrakezdeném valahol 2009. novemberében. Folytatnám a reggeli kocogást, szelektíven gyűjteném a hulladékot, mosolyognék mindenkire és beindítanám a vállalkozást is.

Talán ha megírtam volna azt a cikket az AXN pályázatára, akkor most minden másképp lenne.

További történeteket olvashatsz a jövőből a A Jövő Emlékei blogon.